„ Egy kis”

Nagymamám mértékegysége az „egy kis”.

Ami annyit tesz „egy kis” só, „egy kis” piros paprika, „egy kis” ez, „egy kis” az… Kétségtelenül ebben rejlik sikerének titka. A gond csak az, hogy így nehéz elsajátítani tökéletes ételeit, receptjeit, amiket egytől-egyig fejből diktál nekem játszi könnyedséggel.

Nem volt ez másképp a hétvégén sem, mikor elővezettem neki a „NAGY” tervem.
Egy pillanatra elmosolyodott, de kevéssel ezután, mikor előálltam a kemény lapos kis füzetemmel (amit három napig dekoráltam csak erre a célra) belátta tényleg komolyan gondolom, hogy papírra, később a „blogomra” vetem az eddig fel nem jegyzett receptjeit.

Az ötlet már korábban megfogalmazódott bennem, de úgy gondoltam, ha egyszer nekilátok, akkor csinálom rendesen. E pillanat most ünnepélyesen elérkezett.

Életem két fontos emberének receptjeit osztom meg veletek. A nagymamámét és az olasz mámmámét. Akiknek sokat köszönhetek a gasztronómia terén, többek között a súlyfeleslegemet.

Olaszországi életem nagyobb részét az evés töltötte ki, minden közértben megvolt a kedvenc alapanyagom, pizzériában a pizzám, pasticceriában a sütim, gelateriában a fagylaltom…

Egy afféle ingergazdag környezetben nem volt nehéz ráhangolódnom az evésben rejlő csoda érzésére, ahogy a család a nagy asztalnál beszélgetve, bort kortyolgatva elfogyasztja a mamma által 5 perc alatt összedobott isteni pastát, ami egyszerűen tökéletes a jobbnál-jobb alapanyagoknak köszönhetően.

Ez a csoda azóta is tart, és csak erősödik, ami hozza magával a főzés iránti szenvedélyt, az alkotás szabadságát, az alapanyagok iránti vonzalmamat. - Eat'aliano